Immáron az ötödik szezonját tapossa a Bundesligában szereplő VfB Suhl vezetőedzőjeként Hollósy László. A szakember úgy érzi, megtalálta a helyét a német közegben, de természetesen rajta tartja a szemét a magyar röplabdán, ahogyan a nemzetközi trendeket is folyamatosan követi, sőt hozzá is tesz a Nemzetközi Röplabda Szövetség (FIVB) instruktoraként. A 47 éves trénerrel a kezdetekről, a szakmai hitvallásról, Arnold Schwarzeneggerről, a világkörüli kalandokról, valamint a hazai szcénáról és az azt érintő reformokról is beszélgettünk.
Kezdjük az elején, hiszen egy magyar edző csak úgy nem „születik bele” a Bundesligába. Kérlek, mesélj arról a rögös útról, ami Suhlig vezetett!
Amikor fiatal edző voltam, akkor még végig kellett járni a ranglétrát, és ez mindenképp fontos volt a karrierem szempontjából. A BSE-ben kezdtem Németh Lajos mellett mint másodedző, illetve a junior csapatnál Kotsis Attiláné Gabi néni mellett dolgozhattam, úgyhogy két olyan remek edzőtől kaptam meg az alapokat, akiket nem kell bemutatni a magyar röplabdás társadalomnak. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen kiváló emberektől tanulhattam. Németh Lajost követtem Gödöllőre is, ezzel egy időben elkezdtem dolgozni az utánpótlás-válogatottaknál, itt is először még végigjárva azt a bizonyos létrát, aztán 27 évesen megkaptam a lehetőséget, hogy vezetőedző legyek.
A második évben már bajnoki döntőt játszottunk, úgyhogy hál’ istennek egész gyorsan sikerült szép eredményeket elérni. Gödöllőn összességében nyolc évet töltöttem el, de már akkor éreztem, hogy valami másra, újra vágyom, olyat szeretnék csinálni, amitől megpezsdül a vérem, úgyhogy kerestem lehetőséget arra, hogy külföldre menjek. Sokáig ez nem jött össze, aztán sikerült Finnországba kijutnom, ahol két évig voltam. Ott is szép eredményeket sikerült felmutatni, hiszen a bajnokságban ezüstérmesek, a kupában bronzérmesek voltunk. Majd egy évre újra hazajöttem, akkor az MTK-nál vállaltam munkát.
A cél viszont továbbra is külföld volt, és jött is egy lehetőség Cipruson, ahol két évig dolgoztam, ott is összejött egy-egy ezüstérem a kupában és a bajnokságban. Aztán érkezett hirtelen egy megkeresés négy nappal az úgymond elhíresült Magyar Kupa-döntő előtt, ahol ennyi idő alatt sikerült „csodát tenni” a Nyíregyházával, ami után további két és fél évet töltöttem el a Fatumnál. Majd egy fél évet még dolgoztam volna Kazincbarcikán, el is kezdődött a munka, de jött a koronavírus és kettévágta azt a projektet, amit nagyon sajnálok, mert jó és szimpatikus embereket ismertem meg, de hát sajnos ez volt akkor az élet.
Azon a nyáron szólt a menedzserem, hogy lenne egy lehetőség Németországban, Dobi Edina már régóta tudta, hogy szeretném egy nívós bajnokságban is kipróbálni magam, mert engem elsődlegesen nem a pénz motivált, hanem az, hogy kihívások elé állítsam magam és megnézzem, mi az a szint, amit meg tudok ugrani. Nagyon örültem a bundesligás sansznak, és most már ötödik éve itt dolgozom, sőt idén meghosszabbítottuk a szerződésemet, szóval úgy néz ki, hogy ez a kaland legalább hétéves lesz.
Vannak még céljaim, amiket szeretnék elérni, lépésről lépésre haladok és figyelembe kell venni a családot is, de hiszem, hogy most megfelelő helyen vagyok, aztán hogy mit hozhat a jövő, az megint másik kérdés.
Mi az, ami úgy megfogott a mostani munkahelyeden, hogy ha minden jól megy, akkor legalább hét évet fogsz ott eltölteni?
Az a bizonyos német mentalitás, amit más sportágakból, akár labdarúgásból vagy kézilabdából ismerhetünk. Nagyobb a türelem az edzők irányába, hagyják őket dolgozni, futballban is ugye összesen volt 11-12 szövetségi kapitányuk.
Figyelembe veszik, hogy egy csapatnak akadhat rosszabb szezonja, de nem biztos, hogy az az edző kvalitásán múlik, lehetnek sérülések, rossz játékoskiválasztás, bármi történhet. Ekkor sem döntenek hirtelen, és hál’ istennek megkapom a bizalmat, mert azért az öt év alatt nálunk is előfordult formahanyatlás. Azért így is hozzuk stabilan az 5-6. helyet, és ez annak függvényében különösen értékes, hogy miénk a Bundesliga egyik legkisebb költségvetése. A Stuttgart vagy a Schwerin három-négyszer akkora büdzséből gazdálkodik, de ha csak a játékoskeretre fordítható összeget nézzük, akkor hat-hétszer annyiból, szóval kisebbfajta csoda, amit a klubunk elért.
Ez annak is betudható, hogy a vezetőség nem akar belenyúlni a sportszakmai dolgokba, az elnökünk labdarúgásból érkezett, és azt mondta, hogy olyan filozófiát szeretne meghonosítani, mint a Premier League-ben a menedzseri szerepkör, ahol az edzők mindenért felelősek, ami sport, például kapcsolattartás az orvosi stábbal, a szövetséggel, ügynökökkel, stb.
Minden az én koordinációm alatt kell, hogy fusson, az elnök pedig azért felel, hogy megteremtse a megfelelő anyagi hátteret ehhez, és úgy tűnik, ez a felállás működik is.
Mennyi idő volt megszokni ezt a kibővített munkakört, hogy sokkal inkább rajta tudod tartani a kezedet az egész csapat ütőerén? Hogy néz ki egy átlagos heted?
Nem okoz nehézséget, az FIVB-nél is azt tanítom az edzőknek, hogy a feladatuk egy sokrétű, komplex tevékenység, ami persze kicsit több terhet tesz rájuk, de egy megfelelő stábbal jól lehet koordinálni. Mindig azt mondom, hogy nem a vezetőnek kell mindent csinálni, a lényeg a koordináció, mint egy vállalatnál. Nálunk adott két kiváló másodedző, illetve a csapat mellett dolgozik egy csapatmenedzser, valamint az irodában is két fiatalember, akik szervezik az utazásokat és az egyéb dolgokat, és így az én munkám is sokkal egyszerűbb.
Hogy hogy néz ki egy hetem? Körülbelül 5-6 évvel ezelőtt láttam egy videót, amiben Arnold Schwarzenegger tartott egy előadást valamelyik amerikai egyetemen, és lehet, hogy sokan meg fogják mosolyogni, hogy ez egy kicsit megváltoztatta a szemléletmódomat, de valóban így történt. Arról beszél, hogy az embernek miként kell tudatosabban beosztani az idejét, és hogyan kell csak a célokra fókuszálni. Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, mert az egy igazi negatív sztereotípia, hogy a testépítőknek üres a fejük, ő viszont egy céltudatos, sokoldalú és sikeres ember. Megváltoztatta a gondolkodásomat, hiszen mindenre van idő, csak jól kell beosztani.
Az én napom általában úgy indul, hogy reggel a gyereket elviszem az iskolába, fontos, hogy annyi időt töltsek a családdal, amennyit tudok. Utána felülök a vonatra, és ezt szeretném hangsúlyozni, mert régen autóval közlekedtem Suhl és Erfurt között, ami egy 70 kilométeres távot és nagyon sok időt jelent, nagyjából két órát elpazaroltam vezetéssel, úgyhogy az utóbbi három évben áttértem arra, hogy vonattal közlekedem, illetve elektromos rollert használok, így nyertem két órát, amit fel tudok használni.
A vonaton vagy az elemzéseket csinálom, vagy az edzéseket tervezem, vagy németül tanulok. Fél kilenc körül megérkezem, gyorsan elmegyek kondizni, mert fontos a stresszes edzői életben, hogy karban tartsa magát az ember.
A délelőtti edzés kb. 1,5-2 órát ölel fel, attól függően, hogy milyen metodika szerint haladunk. Aztán ebéd, majd folytatódik az elemzés, valamint tudom intézni az egyéb dolgokat és felkészülök a délutáni edzésre, amik 2-2,5 órásak, utána felülök a vonatra és elemzek vagy németül olvasok, igyekszem azt az időt is hasznosan eltölteni. Kilenc és tíz óra között érek haza, és mindenképp meg kell említenem, hogy ehhez az élethez egy olyan társ kell, mint az én feleségem, aki sok mindent levesz a vállamról.
Tulajdonképpen szezon közben nincs szabadnapom, mert ez így megy hétfőtől péntekig, általában szombaton van meccsünk, aztán vasárnap a játékosoknak pihenő, én aznap este már valószínűleg elemzem az előző mérkőzésünket és előkészítem a következő hetet. Ekkor szoktam csinálni a játékosoknak a prezentációkat, sok kisebb csoportban elemzünk, nem egyben szoktam ömleszteni az egészet.
Szóval a szezon végére már szoktam érezni, hogy egy kicsit elfáradok, nagyon jól szokott esni az a 2-3 hónap pihenés utána.
Amikor pedig ott van az új FIVB instruktori munkád… Mesélnél arról, hogy az miként jött az életedbe?
Így van, gyakorlatilag a holtszezon a feltöltődés ideje számomra, ilyenkor szoktam az ismereteimet frissíteni, és az FIVB-s munka nagyon jó arra, hogy kapcsolatokat teremtsen az ember.
Öt-hat éve, azt hiszem Tatán volt egy Level 2-es képzés, és meghívtak, hogy segítsek benne, nekem pedig nagyon megtetszett a feladat. Régóta bennem volt, hogy azt a tudást, amit az évek alatt sikerült elsajátítani, szívesen átadnám. Bennem nincs tudásféltés, meg az, hogy a riválisok nehogy megtudják, hogyan dolgozom, én azt mondom, ha valaki jobban csinálja, akkor hajrá! A röplabdában fontos, hogy meglegyen az információcsere.
Nagyon szeretek utazni, új emberekkel megismerkedni, és ez remek lehetőség arra, hogy az ember kapcsolatokat építsen, amellett, hogy fiatal edzőket tudunk képezni.
Továbbá a nyári szezon arra való, hogy azokat a szakmai könyveket, előadásokat, amiket menetközben nem nagyon tudok vagy nincs időm tanulmányozni, ilyenkor átnézem. Nálam alapvetés, hogy egy edzőnek élete végéig képeznie kell magát, különben lemarad a versenyben. Szokták mondani, hogy több az eszkimó, mint amennyi a fóka, az embernek folyamatosan tanulnia kell, ha tényleg meg akar maradni a vérkeringésben. Nyaranta igyekszem elmenni más, általam nagyra tartott edzők előadásaira, akiknek a filozófiáját is próbálom a magamévá tenni.
Azt mondtad, hogy szeretsz utazni. Eddig hová jutottál el, nem csak mint instruktor, hanem akár mint hallgató és résztvevő?
Amikor elvégeztem a Testnevelési Egyetemet, akkor az nagyon jó alapot adott, ám ráébresztett, mennyit kell még tanulnom. Kerestem a lehetőséget, hogy új információk birtokába juthassak, és akkor jött ez az ötlet, hogy elmegyek egy FIVB edzői kurzusra, így sikerült kétszer is eljutnom Thaiföldre. Remek instruktoraim voltak, közülük is kiemelném Mr. Adacsit, aki szenzációs előadó volt hatalmas tudással. Örülök, hogy kétszer is elmehettem oda, mert így sikerült betekintést nyernem az ázsiai röplabdába, ami teljesen más kultúra.
Később, amikor már az FIVB 3-as kurzust csináltam, ugyanúgy kerestem a lehetőségeket, honnan lehetne új információkat gyűjteni. Kapcsolatba léptem az amerikai szövetséggel, amelynek van egy remek edzőképző programja, elutaztam New Yorkba, ott pedig óriási szerencsém volt, mert az a Doug Beal vezette a képzést, akit röplabdás berkekben aligha kell bemutatni, számomra is egy idol.
Mellette volt játékosaim is segítettek, mint például Horváth Dóra, aki Novarában akkoriban Giovanni Caprarával dolgozott, és amikor karácsonykor lett egy kis szünetem, kimentem hospitálni és megnézni az edzéseit, módszereit. Mindenhonnan próbálok információt begyűjteni, úgy vagyok vele, hogy az ember szerezzen ismereteket, aztán nézze meg, mi az, ami a rendszerében jól működik.
Hogyan emlékszel vissza az instruktori megbízatásokra?
Az első igen kalandosra sikeredett, hiszen Tuvalura kaptam megbízást, ami a világ egyik legkisebb országa Fidzsi és Ausztrália között, gyakorlatilag egy leszállópálya az egész fősziget.
Érdekes volt oda eljutni, több mint egy bakancslista, óriási élmény volt látni, hogy ilyen helyeken is foglalkoznak a röplabdával. Nyilván más szinten, de ott is vannak tervek, hogyan lehet mondjuk gyerekeket nevelni, fejleszteni.
Megdöbbentő volt szembesülni azzal, milyen mélyszegénységben élnek emberek és milyen problémákkal küzdenek. Ez kicsit megváltoztatja az ember látásmódját az életről, hajlamosak vagyunk beleszokni az európai jólétbe. Mindenkinek ajánlom, hogy ha van lehetősége elmenni Tuvalura, nézze meg, hogyan boldogulnak az emberek, akik mindezek mellett nagyon kedvesek és barátságosak, tényleg hasznosnak bizonyult az ott eltöltött idő.
A következő megbízatásom Békéscsabáról jött egy Level 1-es képzésre, amit nagyon élveztem, hiszen a saját a környezetemben tarthattam előadást. Annak külön örülök, hogy sok magyar edző jelent meg, akiknél azt éreztem a teljes képzés során, hogy mennyire motiváltak, ez megerősített abban a hitben, hogy a magyar edzők igenis hajlandóak tanulni. Nyilván van olyan is, aki nem, azt meg úgysem lehet megváltoztatni.
A különböző hospitálások, előadások, külföldi „kalandozások” mennyire formálták az edzői filozófiádat?
Azt gondolom, hogy minden edzőnek meg kell, hogy legyen a saját filozófiája, én sem szeretnék például Giovanni Guidetti vagy Radomir Sztojcsev lenni. Mindenkinek megvan a saját habitusa és elképzelése a röplabdáról, de természetesen ezt a filozófiát úgy kell felépíteni, hogy megfelelő bázis és tudás van mögötte. A részleteket ismerni kell ahhoz, hogy használható filozófiát alakítson ki ember. Úgy vagyok vele, hogy a filozófia adja a gerincet, de a rendszer azért mindig kell, hogy egy picit változzon, hiszen ha az edző kipróbál egy dolgot, meg kell nézni, hogy az javít-e a rendszerén vagy sem. Én minden évben tesztelek újdonságokat és megvizsgálom, hogy van-e haszna vagy nincs. Csak a saját tapasztalatok alapján figyelhetjük meg, hogy mi működik.
Akadnak olyan elemek, amik más edzőnél jól működnek, de az én rendszerembe nem illenek bele, és akkor elvetem. Nem biztos, hogy amúgy rossz, csak nálam nem válik be.
Egy szakembernek igenis képben kell lennie, folyamatosan figyelnie kell a trendeket, illetve ami még nagyon fontos, hogy a rendszert alakítani kell a rendelkezésre álló játékosállományhoz. Én is kitalálhatnám, hogy játsszuk azt, amit az ázsiai csapatok, de nem biztos, hogy európai játékosokkal meg lehet csinálni.
Tanítani kell, átadni az elképzeléseket, de muszáj figyelembe venni a sportoló képességét és adottságait, úgyhogy eléggé kényes kérdés és feladat megtalálni az egyensúlyt abban, hogyan közvetítsük a tudást, és az a tudás illeszkedjen a játékos szintjéhez.
Öt év Németországban, rengeteg nemzetközi tapasztalat és betekintés a különböző kultúrákba. Ezekkel a birtokodban jelenleg milyennek ítéled meg a magyar röplabda helyzetét?
Legyünk őszinték, mielőtt a röplabda bekerült a taosportágak közé, tetszhalott állapotban volt. Ez főleg annak tudható be, hogy az anyagi lehetőségek korlátozottak voltak. Sokat beszélgettem régen Gabi nénivel arról, hogy az ő idejében aki nem képezte magát, az egyszerűen kihullott a rendszerből és nem talált munkát. Aztán jött a tetszhalott-korszak, amikor kis túlzással csak az ment el röplabdaedzőnek, akinek nem volt jobb dolga, vagy aki „szent őrült” volt, mert biztos, hogy nem az anyagi vonzatért csinálta.
Az a nagyjából 15-20 év rányomja a bélyegét a mostani helyzetre, és kőkemény munkára van szükség ahhoz, hogy a magyar edzői garnitúrát újra a megfelelő szintre hozzuk. Ezért szoktam azt mondani, hogy nem lehet elmarasztalni a magyar játékosokat a különböző hiányosságaik miatt. Persze tisztelet a kivételnek, mert azért vannak olyanok, akik megállják a helyüket nemzetközi szinten, gondolok itt Szakmáry Grétára vagy Németh Anettre, de jobban örülnénk annak, ha minél többen játszanának külföldön, magas szinten. Azt szoktam mondani, hogy a játékos az edző tükörképe, és ezen meg lehet sértődni vagy nem, de el kell gondolkozni azon, hogy miért vannak ilyen kevesen.
Annak nagyon örülök, hogy a Magyar Röplabda Szövetség felismerte azt, hogy változtatni kell, igenis szükséges edzőket képezni és tudást adni nekik. Nem csak a jéghegy csúcsáról van szó, vissza kell menni az alapokhoz. 14 éves korosztályig a legfontosabb a játék megszerettetése és az alapok letétele, a legégetőbb kérdés pedig a 14 és 20 év közötti korosztályokkal dolgozó edzők tudásának megerősítése, kibővítése, hiszen ilyenkor a legjobban formálhatók a játékosok.
A tao révén a feltételrendszer egész jó, sok magyar csapat jobb környezetben dolgozhat, mint akár néhány Bundesliga-klub, amikor ezt először elmondtam 4-5 éve, akkor sokan kinevettek. Az anyagi háttér megfelelő, most e mögé kell betenni a szakmaiságot. A magyar edzőknek – magamat is beleértve – önkritikusnak kellene lenniük, naprakész, versenyképes tudással kell rendelkezni, amivel ott lehetünk egy szinten a külföldiekkel. Azt látom, hogy mondjuk Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, vagy a férfi vonalon Franciaországban komoly internátusi rendszer működik, és ilyen struktúrában nevelik a játékosokat; az utánpótlásprogramjuk az, ami meghatározza a felnőtt válogatottak sikerességét.
Ezzel rá is fordulhatunk az utolsó témakörre: hogyan látod az új irányt, milyen hatása lehet mondjuk a Módszertani Központnak, a konferenciáknak, szakmai anyagoknak, és számodra mit jelent, hogy ezekben szerepet vállalsz? Mit és miként profitálhat ezekből a magyar edzői szféra?
Amikor Vatai Gabriella, Baran Ádám és Kormos Mihály először megkeresett, akkor kicsit ódzkodtam a szerepvállalástól, talán a rossz emlékek vagy a negatív sztereotípia miatt, hogy nem biztos, hogy a magyar röplabdás társadalom nyitott arra, hogy szembenézzen a problémákkal. Rágták a fülemet, de amikor felvázolták az elképzeléseket, azok megtetszettek és úgy gondoltam, hogy szívesen részt veszek ebben, mert úgy tűnik, tényleg szeretnének reformokat.
Persze nem akarok a megmondóember szerepében tetszelegni, segíteni szeretnék azzal, hogy megosztom a különböző tapasztalataimat akár a szövetséggel, akár a kollégákkal. 47 évesen nem gondolom azt magamról, hogy tudok mindent, remélem, van még 20-30 évem ezen a pályán, ami alatt én is szerezhetek, valamint át is adhatok még tudást.
Amivel még talán tudom támogatni a kezdeményezést, az a kapcsolatrendszerem a külföldi szakemberekkel, akik felé nyitni kell, mert ha ott maradunk, hogy egy-két magyar edző leírja, hogy mit hogyan kell csinálni, abból egy önfertőző folyamat lesz. Ezért örültem például Kormos Mihály ötletének, hogy jó lenne meghívni Marco Mencarellit, de akár Felix Koslowski vagy Alexander Waibl megkeresésében is szívesen segítek, ha van rá igény. Előbbi a holland válogatott edzője, előtte a német nemzeti csapat mellett tevékenykedett, utóbbi gyakorlatilag 20-25 éve rettentő sikeresen dolgozik, jelenleg a német válogatott mellett.
Ezeket a kapcsolatokat is szívesen megosztom, és nemcsak a röplabdára gondolok, hanem a kiegészítő társtudományokra, területekre is, mondjuk a fizikai erőfejlesztésben Rett Larson bevonásával, aki egy amerikai szakember és jelenleg a német válogatott erőnléti edzője.
Nyitni kell a világ felé és ezeket a tudásokat meg kell szerezni, mert senki nem fogja tálcán elénk tenni. Utána kell járni ezeknek, és ha tényleg van egy komoly elhatározás arra, hogy tudást adjunk a magyar edzőknek, akkor szerintem ők is hajlandóak lesznek tanulni. Persze lesznek majd olyanok, akik ágálni fognak ellene, de csak előre szabad nézni, és még egyszer mondom: szembe kell nézni saját magunkkal, nem lehetünk megelégedve azzal, ami van.
Nagyon szép eredmény, hogy a lányok most már folyamatosan ott vannak az Európa-bajnokságon, de fel kell zárkóztatni a férfiakat is, valamint hangsúlyt kell fektetni a strandröplabdára, mert már ugyanolyan népszerű világszerte, mint a teremröplabda. A lányoknál is van hová fejlődni, nézzük meg a szomszédban Szlovéniát, Szerbiát, vagy a horvátok mostani generációját! Nem gondolom, hogy ott sokkal jobb feltételekkel dolgozhatnak, mint Magyarországon.
Állítom, hogy meg lehet reformálni a magyar edzőképzést, de ehhez kitartó munka, az edzők részéről pedig nyitottság szükséges, mert csak azt lehet tanítani, aki hajlandó tanulni.
Szerző: Palotai Barnabás (Röplabda Specifikus Módszertani Központ Szakmai Kiadványa, 2. szám)
