Nacsa Gábor, a felnőtt női röplabda-válogatott másodedzője szereti a munkáját, és nagy örömmel tölti el, hogy a csapat mellett edzőként már a második Európa-bajnokságára készülhet. Munkájára a szövetség is felfigyelt, így tavalyi nyár óta – a nőivel párhuzamosan – már a férfi válogatott felkészülését is segíti.
Játékos-pályafutása érdekesen alakult, hiszen több hazai és külföldi klubban is megfordult. A szegedi születésű szakember itthon a Szeged, a Kecskemét és a Kaposvár együttesében játszott, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Finnországban és Libanonban pedig az idegenlégióskodásba is belekóstolt. Bár aktív pályafutása hivatalosan még nem ért véget, az utóbbi időben inkább edzőként tevékenykedett, mintsem játékosként: 2016-tól a női, 2018 augusztusától pedig a férfi válogatott edzői stábjának a tagja.
− Három évvel ezelőtt szinte a semmiből kaptad a felkérést.
− Igen, olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Éppen a nyár végén jártunk, amikor megcsörrent a telefonom. A röplabdaszövetségből kerestek, és megkérdezték, nem volna-e kedvem Jan De Brandt segítőjeként a női válogatottnál dolgozni. Azonnal igent mondtam a felkérésre. Amikor elvállaltam, tudtam, hogy rengeteg dolgot lehet majd tőle tanulni, amire csak nagyon kevés magyar edzőnek van lehetősége. Két évvel később aztán amikor Dávid Zoltán a férfiválogatott mellől az élvonalban szereplő Kecskeméthez távozott, a férfiak mellet is megüresedett egy másodedzői állás. A szövetség valamiért engem ajánlott Bogdan Tanese kapitány figyelmébe, aki felkért, hogy dolgozzak mellette. Természetesen erre is azonnal igent mondtam.
− Mennyiben más női, illetve férfi csapat mellett dolgozni?
− A férfiválogatottból szinte minden játékost már korábbról ismerek, több alkalommal játszottam ellenük, vagy velük egy csapatban. Ezért a srácokkal fél szavakból is megértjük egymást, ami nagyban megkönnyíti a munkámat. Más volt a helyzet, amikor a női csapat mellé kerültem, ott tanultam meg, hogy másképpen kell kezelni egy női és egy férfi játékost.
− Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a két munkát?
− Nem mindig könnyű. Amikor a két válogatott éppen egy időben tartja a felkészülését, mint ahogy ez a franciák elleni Európa-liga mérkőzés előtt is történt, előfordul, hogy az egyik csapat edzéséről rohanok át a másikéra. Ilyenkor nem ritka, hogy egy nap akár négy edzésen is részt veszek, épp hogy csak enni van időm. Ezt persze nem panaszkodásképp mondom, hiszen nagyon szeretem mindkét munkámat.
− Térjünk vissza a női válogatotthoz. Dolgoztál Brandt és Salomoni mellett is. Mi a különbség a két szakember között?
− Teljesen más világot képviselnek. Alberto ízig-vérig olasz: úgy beszél és úgy is gesztikulál. Igazi temperamentumos edző, aki nagy hangsúlyt fektet a statisztikára és az ellenfél játékának feltérképezésére. Ezzel szemben Jan maga a megtestesült nyugalom, inkább a saját csapatára koncentrál, mint az ellenfélre. Igyekszik a lányokkal megszerettetni a játékot, és leveszi a vállukról a felesleges terhet.
− Miért van az, hogy Brandt és Salomoni is rád tartott igényt?
− Talán azért, mert az első pillanattól kezdve teljes lelkesedéssel próbáltam magamat a munkámnak átadni, és a rám bízott feladatokat lelkiismeretesen, a legjobb tudásom szerint igyekeztem ellátni. Éppen ez az, amit a szövetség is értékelt bennem, és látta, hogy hosszú távon is számíthat rám.
− Mi az edzői ars poeticád?
− Egyelőre nem tartom még magamat edzőnek, inkább úgy fogalmaznék, hogy az edzők munkáját segítem. Ennek ellenére már most látom, hogy csak a befektetett munka térül meg – én ebben hiszek. Soha nem szabad feladni, mindig fel kell állni a padlóról, és a végsőkig küzdeni kell. Játékosként és edzőként is ez a véleményem.
− Van példaképed az edzők között?
− Számos nagyszerű tréner keze alatt játszhattam itthon és külföldön is, de nehéz lenne akár csak egyet is kiemelni közülük. Nem szeretném, hogy bármelyikük megbántódjon. Inkább úgy fogalmaznék, hogy elsősorban az olasz stílus és felfogás híve vagyok, de szeretem a szerb vonalat is, mely középpontjában a fegyelmezettség és a precizitás ál.
− A csapatvezető Dobi Edinát leszámítva a női válogatott stábjában csak férfiak dolgoznak. Ez minek tudható be?
− Én is sokat gondolkodtam már ezen, de nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Valahogy ez lett a világ trendje, egyszerűen így alakult. Bár nálunk egyre több nő dolgozik edzőként az utánpótlásban, a felnőtt csapatok élén és mellett – egy-két ritka kivételtől eltekintve – továbbra is férfiak dolgoznak. Pedig azt gondolná az ember, hogy egy női edző sokkal jobban ismeri a női lélek finom rezdüléseit, mégis, mi dolgozunk velük. Ez persze azt jelenti, hogy nekünk férfiaknak nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy mit és hogyan mondunk egy nőnek, a pályán és azon kívül is.
− Hogyan alakul a jövőd?
− Hivatalosan még nem fejeztem be a játékoskarrieremet, és mivel „csak” harmincöt éves vagyok, érzek magamban annyit, hogy egy-két évet még itthon játsszak. Ettől függetlenül az edzői pálya egyre jobban érdekel. Már több klub is megkeresett, hogy dolgozzak utánpótláscsapatok élén, de egyelőre a női és a férfiválogatottra koncentrálok. Az Eb után el fog dőlni, hogy folytatom-e a játékot, vagy az edzősködés mellett teszem le a voksot.
Márványkövi Ferenc