A magyar női röplabda-válogatott napra pontosan öt évvel ezelőtt, 2016. október 9-én győzte le aranyszettben Romániát az Európa-bajnoki pótselejtező visszavágóján Érden, és jutott ki a 2017-es Eb-re. Az akkori szövetségi kapitánnyal, Jan de Brandttal beszélgettünk az azóta legendássá vált mérkőzésről.
Aki akár a helyszínen, akár a televízióban látta a románok elleni visszavágót, aligha felejti el, de hosszú és meglehetősen rögös út vezetett az érdi diadalig.
Az a meccs maga volt a csoda, különösen, ha figyelembe vesszük az előzményeket. A 2015-ös Európa Liga-győzelem és a remek Eb-szereplés után a játékosok végigjátszották a hosszú klubszezont, így nem volt könnyű rávenni őket arra, hogy nyáron több hónapot együtt töltsenek a válogatottban. Nem is mindenki vállalta a szereplést – a mátraházi edzőtábort csupán nyolc játékossal kezdtük el, aztán szerencsére később csatlakoztak még néhányan, így augusztus végétől már szinte teljes kerettel készülhettünk a szeptemberi selejtezőkre.
Különösebb elvárások nélkül utaztunk el a lengyelországi selejtezőre, ahol a házigazdákon kívül az észtekkel és a finnekkel találkoztunk. Utóbbi két gárdát sikerült legyőznünk, a lengyelektől pedig vereséget szenvedtünk, így pótselejtezőre kényszerültünk, ahol Románia várt ránk.
A párharc első találkozóját egy észak-romániai városban játszottuk, ahová nem volt könnyű eljutni. Ráadásul nem is együtt utazott a csapat! Én a csapatorvossal és nyolc játékossal repültem Iasi városába, a többiek pedig egy másik géppel érkeztek. Ráadásul a járatunkat túlfoglalták, így ha néhány utas nem lett volna hajlandó megállapodni a légitársasággal abban, hogy egy későbbi géppel utazik, talán el sem jutunk a mérkőzés helyszínére. Mivel a reptérről még jó három órát kellett buszoznunk, a találkozó előtti napon arra sem volt időnk, hogy bejelentkezzünk a szállodába, máris mennünk kellett az edzésre, utána egy gyors vacsorát követően mindenki bezuhant az ágyba.
A másnap reggeli tréninget tulajdonképpen tizenkét zombinak tartottam, a játékosok olyan állapotban voltak, hogy nemigen reménykedhettünk abban, hogy meg tudjuk szorítani a románokat. Nem is tudtuk: alig egy óra alatt simán, 3:0-ra kikaptunk. A találkozó után azt mondtam a lányoknak, nagyon gyorsan felejtsék el ezt a meccset és csakis a visszavágóra koncentráljanak, mert még nincs vége a párharcnak. A szabályok értelmében mindegy volt, hogy a visszavágót 3:0-ra vagy 3:1-re nyerjük, mindenképpen aranyszettet kellett játszanunk a továbbjutásért.
A helyzetet tovább nehezítette, hogy Horváth Dórával együtt a két összecsapás között el kellett repülnünk a törökországi klubunkhoz, így csak néhány nappal a visszavágó előtt értünk vissza a csapathoz. Ennek ellenére bíztam a csodában.
Akárcsak a közönség, amely elképesztő hangulatot teremtett az érdi csarnokban.
Amikor a kezdés előtt kimentünk az öltözőből a pályára, nem akartunk hinni a szemünknek: zsúfolásig megtelt az érdi csarnok. Ahogy körbenéztem, az járt a fejemben: sikerülnie kell.
Aztán jött a hidegzuhany: az első játszmát 25-14-re elveszítettük. Ekkor elég távolinak tűnt az Eb-részvétel, de szerencsére a lányok összekapták magukat és hatalmas csatában, 25-22-re egyenlítettünk, a harmadik szettet pedig még szorosabb küzdelemben, 27-25-re tudtuk megnyerni. Ez volt a fordulópont, onnantól kezdve már úgy éreztem, megállíthatatlan a csapat.
Amikor az aranyszettben Szakmáry Gréta beütötte az utolsó pontot, a közönség eksztázisban tombolt, én pedig a testvéremre gondoltam, aki egy évvel korábban, éppen a belgiumi Eb idején halt meg. Úgy éreztem, ő is hozzásegített minket a történelmi diadalhoz.
Így öt év távlatából hogy látja, mit jelentett ez a győzelem?
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a románok elleni diadal, valamint a 2015-ös Eb-részvétel és az Európa-liga megnyerése megváltoztatta a magyar röplabdázást. Hirtelen 30-40 százalékkal megnőtt a röplabdázni kezdő kislányok száma, és ez a folyamat szerencsére jelenleg is tart. A televízióban is egyre több mérkőzést lehet látni, ami szintén hozzájárul a sportág népszerűsítéséhez. A röplabdát tartom az ideális csapatsportágnak a lányok számára, hiszen nincs testi kontaktus, ugyanakkor megvan a sportágban az elegancia és a dinamika, ami igazán látványossá teszi.
Tartja a kapcsolatot az akkori csapattagokkal?
Azt is mondhatom, egy életre szóló barátság alakult ki közöttünk. A sikerek örökre összekötnek bennünket. Akkori másodedzőm, Jókay Zoltán az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek. Elmondhatatlanul sokat segített a munkám során, nélküle és a többi stábtag nélkül nem érhettük volna el ezeket az eredményeket. És persze a lányok nélkül sem, akikkel a mai napig nagyszerű a kapcsolatom, bárhol találkozom velük, megöleljük egymást és remekül elbeszélgetünk. Mindig is arra törekedtem, hogy ne csak szakmailag fejlődjenek az irányításommal, hanem igazán jó emberekké is váljanak. Örömmel látom, hogy ez maximálisan megvalósult.
Ön pedig annyira megszerette Magyarországot, hogy jelenleg is hazánkban él.
Így van, a hét nagy részében Szegeden dolgozom, ahol technikai igazgatói feladatokat látok el, hozzám tartoznak a fiú és a lánycsapatok is, a 6-7 évesektől egészen a felnőttekig. Ha úgy tetszik, az edzők edzője vagyok. Emellett Budaörsön is van feladatom, ahol a feladóknak tartok edzést. Amikor vasárnaponként feljövök Szegedről Budaörsre, mindig Érden alszom – öt évvel ezelőtt egy életre a szívemhez nőtt ez a város…