A magyar röplabda legendás alakja, Kántor Sándor rövid magyarországi kitérőt követően visszatért Olaszországba, ahol idén nyáron csatlakozott a Scandicci csapatának szakmai stábjához. A legutóbbi szezonban elődöntőt játszó toszkán együttes a sok sérült ellenére jól indította a szezont, de Kántor abban bízik, hogy ez még csak a kezdet…
Hogyan került a Scandicci csapatához?
Nem újkeletű a kapcsolat, az elmúlt években többször is próbáltak már magukhoz csábítani. Miután az Újpesttel elváltak útjaink és visszaköltöztem Olaszországba, a régi római klubomnál vállaltam el a technikai igazgatói feladatokat, mivel az itáliai szabályok szerint két évig még nem lehetek felnőttcsapat vezetőedzője. Több olasz első-, és másodosztályú gárda is megkeresett, illetve több külföldi klubtól is voltak ajánlataim, de én mindenképp Olaszországban akartam maradni. A Scandicci vezetőedzője az olasz röplabdázás legendás alakja, Massimo Barbolini, az ő személye is sokat nyomott a latban a döntésemnél, arról nem is beszélve, hogy több olyan játékosa is van a klubnak (például az olasz válogatott klasszis, Elena Pietrini), akit gyermekkora óta ismerek, szerettem volna felnőttként is segíteni a pályafutásukat.
Milyen célokkal érkezett meg a csapathoz?
Első beszélgetésünk alkalmával közöltem a vezetőkkel, hogy európai kupát akarok nyerni! Ezen kissé meglepődtek, mert a Scandicci még egyetlen trófeát sem nyert fennállása során, de örültek, hogy magasra tettem a mércét, és ismertek már annyira, hogy tudják, nem csak beszélek ezekről a magasztos célokról, hanem nap mint nap teszek is értük. A játékosok képességeivel nincs gond, de meg kell tanítani nyerni őket. A legmagasabb szinten már apróságok döntenek, aki a megfelelő pillanatban a legjobban koncentrál és a legjobb döntéseket hozza, az szerzi meg a trófeákat.
A bajnokságot egy vereséggel kezdték, azóta viszont valamennyi mérkőzésüket megnyerték. Minek köszönhető a javulás?
Leginkább annak, hogy elkezdtek felépülni a sérültjeink. Az első, Casalmaggiore elleni bajnokin a hat kezdőjátékosunk közül öt hiányzott, ez is volt az oka, hogy három szoros játszmában kikaptunk. Utána meccsről meccsre egyre több alapemberünk tért vissza, ez pedig a játékban és az eredményekben is megmutatkozott. A következő fordulóban a Busto Arsizio csapatával, egy közvetlen riválissal találkozunk, az a mérkőzés lesz számunkra az igazi értékmérő, ahol lemérhetjük, hol is tartunk.
Hivatalosan ön a másodedző, Massimo Barbolini pedig a vezetőedző. Milyen a munkamegosztás önök között?
Ahogyan már említettem, Massimo az olasz röplabdázás legendás alakja, a legkiválóbb edzők egyike. Úgy osztjuk meg a feladatokat, hogy az én felügyeletem alá tartoznak a nyitások, a sáncmunka és a védekezés, a többi játékelemért pedig Massimo felel, de minden fontos kérdésben kikérjük egymás véleményét.
A játékosok mennyire vannak tisztában az ön játékosmúltjával?
Tudják, ki vagyok és mit értem el játékosként. Amikor a klubvezetők bemutattak, röviden elmondták, milyen eredményeim voltak annak idején. Amikor pedig a bajnokság harmadik fordulójában Cuneóba látogattunk, ahol annak idején igen szép sikereket értem el – többek között Olasz Kupát és CEV-Kupát is nyertem és megkaptam az olasz bajnokság legjobb játékosának járó Aranylabdát – a szurkolók elénekelték a húsz éve a tiszteletemre írt dalt és a régi mezemet is behozták a csarnokba. Szerencsére egész Olaszországban elismernek, jelenleg egyetlen külföldi edzőként dolgozom a női élvonalban.
Mi a legfontosabb célja ebben a szezonban, illetve hosszabb távon?
Számomra az edzősködés mindig is arról szólt, hogy át tudjam adni a tudásomat a játékosoknak. A lányok nem arra kíváncsiak, hogy hány éve dolgozom a szakmában, hanem arra, hogy mit tudok, és mivel tudom hozzásegíteni őket ahhoz, hogy jobb röplabdázókká váljanak. Mindig is a tudatosság és az alaposság volt jellemző rám, az itteni játékosok pedig maximálisan vevők a munkastílusomra. Tudják, hogy olyan dolgokat is észreveszek, amiket mások nem, és nyitottak az újításokra. Ami pedig az egyik legfontosabb: mernek kérdezni, ha valamit nem értenek, mert fejlődni akarnak és nem félnek attól, hogy esetleg rossz kérdést tesznek fel, mert szerintem rossz kérdés nem létezik. Mivel a világ legerősebb bajnokságában játszanak, tisztában vannak azzal, hogy hatalmas a konkurencia, és ha meg akarják őrizni a helyüket a csapatban, folyamatosan koncentrálniuk és fejlődniük kell. Konkrétan személyes rövid távú célom, hogy befejezzem az itteni docensi tanulmányaimat, hosszabb távon pedig többféle célt is kitűztem magam elé.
Hogyan alakul a szezon a csapat számára?
Most, az idény elején még csak heti egy mérkőzést játszunk, november közepén viszont számunkra is megkezdődnek a nemzetközi kupaküzdelmek, onnantól kezdve majdnem minden héten legalább két találkozó vár ránk. Bízom benne, hogy addigra a lehető legtöbb sérültünk épül fel, mert mindenkire szükségünk lesz, ha el akarjuk érni a céljainkat. Nem a mi játékoskeretünk a legerősebb sem az olasz bajnokságban, sem a Challenge Kupában, de szeretnénk a legnagyobbak dolgát is megnehezíteni.