Boldog születésnapot Bardi Gyöngyi!

Február 2-án ünnepli 60. születésnapját Bardi Gyöngyi, 329-szeres válogatott, kétszeres olimpiai negyedik és Eb-bronzérmes egykori röplabdás kiválóság.

– Az évfordulón előjönnek a régi emlékek, vagy nem az a nosztalgikus típus?

– Az emlékek már rég előjöttek, és elég gyakran, ez az évfordulótól független.

– Ki tud emelni egyet az igazán szépek közül?
– Nem, az lehetetlen, minden élethelyzet más emléket juttat eszembe. Ha például televízión nézem az olimpiát vagy a röplabda-világbajnokságot, akkor nyilván arra gondolok, amikor mi vettünk részt ezeken a versenyeken. Ha más ország bajnokiját nézem, például a török első osztályt, akkor az ottani évek jönnek elő, de ha útifilmet vetítenek, akkor meg azon elmélkedek, ezek közül én hol jártam. Múltkor például Peruról volt szó, s nekem egyből a 82-es perui vb ugrott be.

– Mi jut eszébe arról, ha azt mondom: 1976, Montreal, olimpia.
– Az első nagy versenyem volt a válogatottal.

– Meglepte, hogy alig 18 évesen utazhatott?
– Nem, mert addigra már elég jól bejátszottam magam a csapatba, de azért persze nagyon izgultam, amíg ki nem hirdették az utazó keretet. Elsősorban annak köszönhettem a részvételemet, hogy még áprilisban Bánhegyiné Radó Lucia megsérült, én pedig a helyén játszva folyamatosan éltem a lehetőséggel. Nagyon sok felkészülési tornánk volt akkoriban, az év nagy részét utazással vagy edzőtáborokban töltöttük.

– Aztán jött egy Európa-bajnokság, majd az újabb, moszkvai olimpia. Erre hogy emlékszik vissza?
– Moszkva előtt teljesen más helyzetben voltam, mint négy évvel korábban, hiszen addigra már biztos csapattag voltam ugyan, de mivel február végén szültem, a felkészülés kezdetére jelentős túlsúllyal érkeztem. Három hónapos volt Bea lányom, amikor visszaálltam edzeni, de Gabi néni (Kotsis Attiláné, akkori szövetségi kapitány – a szerző) közölte, nála nem számít, ki vagyok, hogy hívnak, mit tettem addig a csapatért, csak olyan játékost visz ki az olimpiára, akit tud használni. Nagyon büszke vagyok és nagyon boldog voltam, hogy – igaz, nagy áldozatok árán, de – sikerült néhány hónap alatt megszabadulnom tíz kilótól, és visszanyernem a formámat.

– Mennyire volt nehéz beilleszkedni abba a női válogatottba?
– Nem volt könnyű, de ezt szerintem mindenki átélte, aki valaha fiatalként bekerült egy közegbe – emberileg és játékosként is nehéz volt, de túléltem, mert nem hagytam magam megijeszteni. Gabi néni 1975-ben hívott be először a bő keretbe, akkor ismertem meg a többieket.

– Nem tartozott a magas játékosok közé, mégis 329-szer ölthette magára a címeres mezt. Miben volt Bardi Gyöngyi kiemelkedő?
– Hát ha az én véleményemet kérdezi – és lehet, az edzők mást mondanának –, akkor az volt a legnagyobb előnyöm, hogy centerposzton kívül mindenhol használható voltam. Jól ugrottam, ütni tudtam, a magasságomból adódóan gyors és robbanékony voltam, jól mezőnyöztem. Emellett az emberi kvalitásaim is rendben voltak, jó versenyző voltam, be lehetett dobni a mély vízbe, a tét nem görcsössé tett, hanem feldobott.

– Az olimpiák között, illetve után háromszor is Európa-bajnoki dobogón állhattak. Miben volt más a három harmadik hely?
– A legfájóbb emlék egyértelműen az utolsó, 1983-as torna, ahol ha a játékvezető nem csalja el a szovjetek elleni mérkőzésünket, aranyérem került volna a nyakunkba. Az elődöntőnek beillő csoportmeccsen már 2-0-ra és 11-6-ra vezettünk (akkor még 15 pontig tartott egy játszma – a szerző), amikor a bíró úgy gondolta, hogy ez túlzás, s szájába vette a sípot, amit ki sem vett onnan a meccs végéig. Bármihez nyúltunk, az nem volt jó, és ez addig tartott, amíg a szovjetek meg nem fordították a találkozót. Maga volt a tragédia az a mérkőzés, mert tudtuk, hogy aranyérmet nyerhettünk volna, de egyetlen ember tönkretette az egész éves munkánkat.
Az 1981-es Eb Bulgáriában volt, az leginkább a körülményekről marad emlékezetes: volt, hogy kővel dobálták be a kisbuszunk ablakait – nem volt egyszerű akkoriban ott játszani.
Az 1977-es, Finnországi kontinenstornán Hennig Ernő volt az edzőnk, akkor is nagyon ment a szekér, a mai napig nem értem, miért nem jutottunk döntőbe.
Összefoglalva a dolgokat: mindhárom Eb-n nyerhettünk volna fényesebb érmet is, de valahogy nem akart összejönni.

– És mi a helyzet a világbajnokságokkal? Ott – Önnel a csapatban – egy tizedik hely volt a legjobb eredmény.
– Ezen nagyon sokat gondolkoztam, hogy ott miért nem jött ki a lépés, de mind a mai napig nem találtam rá magyarázatot.

– Klubcsapataira áttérve: milyen érzésekkel költözött fel vidékről, alig 16 évesen a fővárosba a NIM SE hívószavára?
– Nagyon nehéz volt. Az, hogy valaki ilyen fiatalon otthagyja a családi fészket, egyáltalán nem volt akkoriban jellemző. A szüleim nem is akartak elengedni, elég sok rábeszélésbe és mindenféle eskütételbe került, mire beadták a derekukat. Én mindenáron jönni akartam, a NIM is ezt szerette volna – éppen ezért a vezetők többször le is jöttek Debrecenbe –, és a sógorom is sokat győzködte őket, hogy ne álljanak a tehetség útjába.

– Legalább az ottani csapattársak befogadóak voltak?
– Dehogy voltak. Én voltam a vidékről jött „új hús”, az akkori játékosoknak gyakorlatilag bérelt helye volt a csapatban, ráadásul idősebbek is voltak nálam, képzelheti… Akkor kezdtem el először igazán csapattagnak érezni, amikor már aktívan kivettem a részemet a sikerekből, amikor Kovács Jenő, az akkori edzőm nem tudott kihagyni a csapatból. Neki egyébként nagyon sokat köszönhetek, a fizikai felkészítés mellett figyelt a mentálisra is. Az egyik edzés után, amikor látta, hogy én, valamint a velem együtt vidékről felkerült Anker Irma is ijedt nyusziként viselkedtünk, félrehívott minket, és ezt mondta: „Ha nem vívjátok ki magatoknak a helyet úgy, hogy minden edzésen hajtotok, akkor az életben nem fogtok a pályára kerülni.” Én ezt akkor nagyon komolyan vettem, onnantól kezdve nem néztem se embert, sem Istent, hanem csak és kizárólag azért hajtottam, hogy bekerüljek a csapatba. Ez sikerült is.

– Az Újpesti Dózsához már kész játékosként, sőt, meghatározó játékosként került. Hogyan emlékszik vissza azokra az esztendőkre?
– Nagyon jó és sikeres korszak volt az, szép eredményeket értünk el, olyan csapatokat vertünk meg a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (BEK), amelyek nálunk is jobb volt. Pályafutásom több csúcspontja közül az az időszak az egyik.

– Mi volt a többi?
– Igazából az egész nyolcvanas éveket ide veszem, amíg Törökországból haza nem tértem.

– Miben volt más akkor a török bajnokság, mint a magyar?
– Alapból az akkori legjobb török csapathoz, az Eczacibasi Istanbulhoz szerződtem ki, ahol légiósként tőlem várták, hogy nyerjem meg a meccseket. Ott minden mérkőzésen jól kellett játszani, minden edzésen maximálisan kellett teljesíteni, nem volt kecmec. Megvettek, fizettek neked, minden körülményt biztosítottak, hogy csak a röplabdával kelljen foglalkozni – ez a mentalitás akkor még nem volt megszokott itthon. Az akkori szabályok szerint 30 éves kor előtt nem lehetett külföldre igazolni – én 29 évesen mehettem –, s nem biztos, hogy ideális volt ekkor belekerülni ebbe a környezetbe. Bennem meg ott volt, hogy van most ez a pár évem, amikor úgy tudok keresni, hogy azzal megalapozhatom az otthoni jövőmet. Én mindent megtettem ezért, s mindezek ellenére remekül ment a játék, kétszer lettünk bajnokok és nyertünk egy ezüstérmet is, engem pedig megválasztottak a legjobb Törökországban szereplő külföldi sportolónak. Ez már a röplabdázók között is nagy elismerésnek számított volna, hiszen a bajnokság tele volt a keleti blokk legjobbjaival (oroszok, bolgárok, csehek), emellett pedig például amerikai kosarasok is játszottak már akkoriban a törököknél.

– A hazatérés után tervezte még, hogy játszik?
– Egyáltalán nem, amikor hazajöttem, privát életet terveztem, és ez egy ideig így is volt, szögre akasztottam a cipőt. Aztán volt, aki nem így gondolta… Megkerestek Egerből, nem lenne-e kedvem visszatérni, engem pedig annyira meglepett a dolog – amellett, hogy jól is esett –, hogy újra feltüzeltem magam és boldogan mentem le. Utólag nagyon jónak tartom, hogy így döntöttem, mert ettől kezdve nem volt megállás. Ha már újra elkezdtem, meg kibírtam a felkészülést, és még jól is játszottam, nem akartam veszni hagyni az egészet. Jött még két év Vasas, majd a Pulzus SC.

– Előbbi csapatban a lányával együtt is játszhatott.
– Igen, és ez az egyik legcsodálatosabb dolog az életemben. Egyengettem az útját, nagyon jó volt, hogy együtt érhettünk el sikereket, együtt jártunk edzésre, együtt utaztunk. Sokat tudtam neki segíteni, még akkor is, amikor sportösztöndíjjal Amerikába ment tanulni. Persze a másik oldalról nézve meg igen szigorú voltam vele, de vevő volt a tanácsaimra, mert nagyon akart. Megállta kint is a helyét, én pedig rá vagyok a legbüszkébb – az eredményeim eltörpülnek mellette.

– Követi még a magyarországi röplabdaéletet?
– Igen, abszolút, igaz, leginkább a tévében. De azt hozzátenném, hogy nem csak magyar, hanem külföldi meccseket is nézek, főleg amikor világbajnokság vagy olimpia van. Rengeteg szépet adott nekem a röplabda, amit továbbra is a világ egyik legszebb sportjának tartok.

– Ön is sportol mind a mai napig?
– Igen, nem is tudnék meglenni nélküle. Most a spinning az új szerelem, heti négyszer járok, ezt megelőzően sokáig step-aerobikoztam.

– A régi csapattársakkal tartja a kapcsolatot, összejárnak?
– Igen, tudunk egymásról, telefonon és e-mailben is beszélgetünk, de találkozni is szoktunk, amikor az időnk engedi. Egy-egy ilyen „ötye” találkozás alkalmával pedig aztán jöhet a sztorizgatás és a rengeteg nevetés.

 

BARDI GYÖNGYI
Születési idő, hely: Hosszúpályi, 1958. február 2.
Sportág: röplabda
Posztja: ütőjátékos
Klubjai: Debreceni Volán (1970-1974), NIM SE (1974-1981), Vasas (1981-1985), Újpesti Dózsa (1985-1987), Eczacibasi Istanbul (török, 1987-1990), Eger (1992-1994), Vasas (1994-1996), Pulzus SC
Legjobb eredményei: tízszeres magyar bajnok (1974, 1975, 1976, 1977, 1978, 1979, 1981, 1986, 1987, 1994), nyolcszoros Magyar (Népköztársasági) Kupa győztes (1976, 1977, 1978, 1981, 1983, 1986, 1987, 1994), kétszeres török bajnok (1988, 1989), 329-szeres válogatott, 2x olimpiai 4. helyezett (1976, 1980), 3x Európa-bajnoki bronzérmes (1977, 1981, 1983), 2x BEK-ezüstérmes (1978, 1979), BEK-bronzérmes (1980)
Egyéni elismerései: 3x Európa-válogatott, Európa legtechnikásabb játékosa, 5x az év magyar női röplabdázója (1981, 1982, 1983, 1986, 1994)

(MTI)