„Van még feljebb!” – születésnapi nagyinterjú Szakmáry Grétával!

1991. december 31-én, Nyíregyházán született az utóbbi évek és napjaink egyik legjobb magyar röplabdázója, a válogatott csapatkapitánya, Szakmáry Gréta, akivel harmincadik születésnapja alkalmából beszélgettünk. A Törökországban légióskodó klasszisról hamar kiderült, hogy neki nem a balett, sokkal inkább valamelyik küzdősport vagy labdajáték való. Tehetsége gyorsan felszínre tört, igaz, az utánpótlás válogatottnál volt, hogy azt mondták a szüleinek: „ne erőltesse a röplabdát, mert nem lesz belőle semmi”. Gréta azonban hatalmas küzdő, amit többször bebizonyított már az élete során, ezért is tart ott ahol: négyszeres Eb-résztvevő, háromszor választották meg itthon az év játékosának, német bajnok és kupagyőztes, nyert német Szuperkupát, s Magyarországon is bezsebelte az összes címet, amit csak lehetett klubszinten, most pedig a világ egyik legerősebb bajnokságában pallérozódik. A születésnapi interjú során sok olyan dolog derült ki az ünnepeltről, amit talán senki, vagy csak nagyon kevesen tudnak róla…

Bosszantja, szép évfordulónak tartja vagy hidegen hagyja, hogy 30 éves lett?

Az elmúlt hetekben foglalkoztatott, hogy közeledik a 30. születésnapom, de őszintén szólva annyira sűrű a programom itt Törökországban, hogy nincs nagyon időm az ünneplésre.

Pedig, akinek szilveszterkor van a születésnapja, annak duplán kellene ünnepelni…

Na, ez pont nem így van! Én egy-két kivételtől eltekintve nem tudtam normális születésnapi bulit tartani, mert ez december 31-én szinte kivitelezhetetlen. Mindenki össze-vissza, különböző rendezvényeken vagy szórakozóhelyeken tartózkodik ilyenkor, de már hozzászoktam ehhez. Néha kicsit irigykedem is azokra, akik más napon születtek, de ettől még persze különleges, hogy az év utolsó napján jöttem erre a világra.

Önre is sokan irigykedhetnek, vagy inkább mondjuk azt, hogy sokan lehetnek büszkék, hiszen karrierje kiteljesedett az előző években. Jól tudom, hogy ez a nagyszerű pályafutás a nyíregyházi Bem József Általános Iskolában kezdődött, 6-7 évesen?

A helyszín stimmel, de csak egy pár évvel később kóstoltam bele a röplabdázásba. Először balettel próbálkoztam, ám hamar rájöttek, hogy az nem nekem való. Amíg a többiek hidat csináltak, én inkább felmásztam a kötélre vagy a bordásfalra. Ne értsen félre, nem voltam annyira problémás gyerek, de sokkal inkább a fiúk között éreztem jól magam, szerettem verekedni, a padon ugrálni és egy kicsit hiperaktívnak is tartottak. Anyukám a mai napig meséli, hogy a szülői értekezleteken gyakran emlegették a nevem… A balett után éles váltásként a karate következett, jól is ment, de az egyik nyáron tíz centit nőttem és nem igazán bírta a testem a terhelést, így ismét egy új sportágat próbáltam ki.

Ez volt a röplabda?

Így van, harmadik osztályos voltam az általánosban, amikor elkezdtem röplabdaedzésekre járni. Emlékszem, már zsinórlabdázni is nagyon szerettem a testnevelésórákon, a labdaérzékemet dicsérték, ráadásul én voltam a legmagasabb, így hamar megkedveltem a röplabdát is. Itt kezdődött minden!

Balett, karate, végül röplabda. Talán a csapatjáték jobban is illik Önhöz!

Abszolút. Ha újra kisiskolás lennék, akkor is a röplabda mellett tenném le a voksom. Amellett, hogy egy nagyon komplex és minden készséget fejlesztő játék, a csapatban való gondolkodásra is nevel. Én mindig is közösségi ember voltam, szerettem barátkozni, szeretek emberek között lenni, nem véletlenül választottam egy csapatsportágat magamnak. Édesanyám egyébként válogatott dobóatléta volt, így azt is kipróbáltam még a röplabda mellett, de nem tértem le az utamról…

Felismerik? Igen, Nyári Sándor. De, most a különdíjas szemüveges kislányra, Szakmáry Grétára gondoltunk…

Ráadásul a nyíregyházi női röplabdasport nagyszerű eredményeket ért el akkoriban (is), ami szintén vonzó lehetett egy fiatal lány számára. Járt a szépemlékű Szakszig-NRK Nyíregyháza meccseire?

Hogy jártam-e? Pályatörlő kislányként gyakorlatilag az összes bajnokin ott voltam, sokszor labdát is szedtem. Ezek voltak az igazi ünnepnapok a számomra, de a családomnak is, akik így már nemcsak a röplabda, hanem a pálya környékén komoly feladatot ellátó kislányuk miatt is nézték a meccsek ismétlését a nyíregyházi tv-ben. Mikor Erdősné Balogh Erikának, vagy éppen Botos Fruzsinának dobhattam vissza a labdát, az mindennél többet jelentett, amikor pedig elsős gimnazistaként, 14 évesen felkerülhettem hozzájuk a felnőttkeretbe, az maga volt a beteljesült álom.

Ma már elképzelhetetlen, hogy a magyar élvonalban, dobogóért harcoló kluboknál 14 évesek lehetőséget kapjanak…

Nem is feltétlenül egészséges ilyen fiatalon egy felnőtt együttesbe kerülni, mindenesetre én akkor rengeteget tanultam. Ráadásul, a második évemben már a kezdőcsapat tagja voltam az egyik játékos sérülése miatt.

A korosztályos válogatottakba is ennyire zökkenőmentesen került be?

Oda rögösebb út vezetett, egyáltalán nem volt egyszerű. Higgye el, nem sztereotípia, amit most mondok: akkoriban hiába nyerték sorra a vidéki csapatok a diákolimpiákat, alig hívtak be tőlük játékost, nyolcvan százalékban budapesti klubok röplabdásai alkották a korosztályos válogatottakat. Kicsit az volt az ember érzése, hogy különbséget tesznek köztünk. Hiába voltam ott minden diákolimpián a legjobbak között, sokáig nem kaptam lehetőséget, mondván fizikailag kevés vagyok arra, hogy bekerüljek. Végül aztán az ifjúsági válogatottnak az egyik selejtezőmérkőzése előtt megérkezett a várva-várt első hivatalos behívom… Nem volt könnyű dolgom az elején, de a családom mindig mellettem állt, s azóta is jönnek az összes válogatott mérkőzésemre, az ő segítségük is nagyban hozzájárult, hogy jól vegyem az akadályokat.

Ha már szóbahozta a családját: tőlük milyen visszacsatolásokat kap egy-egy mérkőzését követően?

Mindig tárgyilagosan értékeltek, elmondták az igazságot akkor is, ha nem játszottam jól. Ilyenkor az a mondat hangzik el, hogy „ez nem a Te napod volt”. Nagyon tisztelem ezt bennük és mindig elfogadom tőlük.

Mástól nehezebben?

Fiatal játékosként nem voltam egy könnyű eset. A kritika senkinek sem esik jól, én viszont az évek során rájöttem, hogy nagyon sokat lehet tanulni belőle, abból viszont kevésbé, ha valaki állandóan csak azt mondja, hogy „Te vagy a legjobb”. Korábban a konfliktusokat is nehezen kezeltem, nem szerettem engedni dolgokból, mára már ez megváltozott, érettebb lettem. Persze, a neveltetésem nélkül ez a változás nem következett volna be, ezért külön köszönet a szüleimnek!

Mit jelent az, hogy nem volt könnyű eset fiatal játékosként? Ha kellett, megmondta a magáét az edzőjének?

Még a gimnáziumi évek során volt egy elég erős lázadó korszakom. Az akkori edzőmmel, Balázs Pista bácsival csúnyán összevesztem, ki is akartak rakni a csapatból… Egyszerűen nem fogadtam el, amit mondott, állandóan visszadumáltam. Aztán leültek velem beszélgetni, ott volt Anyukám is, s sikerült szépen lassan visszaterelniük a helyes útra, s rendeződött a viszonyunk Pista bácsival, akit a mai napig nagyon szeretek. Most, profiként már egyértelműen azt vallom, hogy egy játékos részéről meg kell, hogy legyen az alapvető tisztelet a mindenkori edzője felé!

A gödöllői trió: Csengeri, Széles, Szakmáry

Pályafutása jelentős részét Gödöllőn töltötte, ahová a gimnázium elvégzése után igazolt. Más csapatok is keresték?  

Szeretett volna Jókay Zoltán a Vasasban látni, s egy másik fővárosi együttes is megkeresett, de a Gödöllő ajánlata volt a legszimpatikusabb. Öt évet töltöttem ott, ami valóban nagy idő, emellett az egyetemi tanulmányaimat is Gödöllőn végeztem, hisz fontos volt számomra az iskola is.  Összességében eredményes időszak volt ez, még akkor is, ha 2-3 aranyérem bennünk maradt… Sajnos, több meccset, döntőt nyert állásból veszítettünk el, ezt akkor kudarcként, sőt tragédiaként fogtam fel, de mai fejjel visszagondolva már jóval árnyaltabb a kép. Sokat tanultam ezekből a mérkőzésekből.

Sokan azt mondják, hogy Szakmáry Grétából Békéscsabán faragtak igazi röplabdást. Ön is így gondolja?

Ez nem kérdés! Gödöllőn a röplabdázás mellett éltem azért az egyetemi éveimet, nem is volt mindig napi két edzés. S bár profinak tituláltak minket, ott én még igazából – nagyon őszintén bevallva – hobbiként kezeltem a röplabdát. A táplálkozás fontosságára sem nagyon figyeltem, pedig nem tartoztam a vékonyalkatú játékosok közé. A súlyom miatt egyébként voltak térd-és vállproblémáim is, sokszor játszottam nagy fájdalommal, de mégis sikerült engem úgymond „felépíteni” egy új helyen, egy új klubnál, a Békéscsabánál. Baran Ádám klubvezető személyesen utazott el és keresett meg, hogy szerződjek hozzájuk, szimpatikusak voltak a tervek és a vezetőedző, Szasa Nedeljkovics személye is, aki valóban igazi röplabdást faragott belőlem.

Szakmáry Gréta a szüleivel Békéscsabán

Pedig, nem mindenki rajong a módszereiért…

Nézze, kőkemény és nagyon hosszú edzéseket tartott. Előfordult, hogy vasárnap este nyolc órakor kezdtünk és éjfél előtt nem sokkal még mindig a pályán voltunk, le is kapcsolta a portás a villanyt a csarnokban, mert már ő sem bírta cérnával… Korábbi csapattársammal, Soós Nikivel fel szoktuk idézni ezeket a tréningeket, amelyekre ma már boldogan tekintünk vissza, hisz a pályafutásunk szempontjából meglett az eredménye, de tényleg brutális melót végeztünk. Képzelheti, hogy milyen terhelést kaptunk, amikor a meccsnapot mindenki pihenőnapként fogta fel… Hozzáteszem, hogy nemcsak fizikailag, hanem a taktikát illetően is nagyot léptem előre Szasa Nedeljkovics keze alatt: elképesztő részletességgel dolgozott, akkor kezdtem négyes ütőként kibontakozni, s a mai napig élénken él bennem, ahogy a centerrel szembeni játékot tanítja, hogy ütés közben ne csak a blokkra figyeljek, hanem nézzem, hátul milyen mozgások vannak, vagy, hogy a liberó melyik oldala gyengébb, sorolhatnám reggelig…

Élvezettel hallgatom, ahogy a röplabdáról, a taktikáról beszél. Szabadidejében is foglalkozik a sportággal? Nézi, követi az röplabdás eseményeket? 

Szeretek azért elvonatkoztatni tőle. Szívesebben töltöm a szabadidőmet más elfoglaltsággal. Persze, ez nem azt jelenti, hogy olyankor nincs semmi röplabda, hisz amikor Németországban éltem, akkor is szívesen néztem a magyar bajnoki meccseket.

Apropó Németország. Az első állomáshelye légiósként a Schwerin gárdája volt. Hogyan sikerült a Bundesliga egyik élcsapatához szerződnie?

Egy magyar-német felkészülési mérkőzésen 31 pontot szereztem, köszönhetően feladónk, Kötél Zsani remek labdáinak is. Mondtam neki, hogy szeretnék bizonyítani, adja bátran ütésre nekem, s az ellenfél edzője, a németek akkori szövetségi kapitánya, Felix Kozlowski, aki a Schwerin szakvezetője is volt felfigyelt a játékomra, nem sokkal később le is igazoltak. A második csabai szezonom végén már úgy éreztem, képes vagyok arra, hogy megálljam a helyem külföldön is, szerencsére így is lett. Ehhez a csapattársak segítsége is kellett, akik mindig, mindenben mellettem álltak és a mai napig tartjuk a kapcsolatot egymással.

Soha nem volt olyan pillanat, főleg a légiósélet elején, hogy elsírta magát, mert honvágya volt és haza akar jönni? Többekről lehetett ilyen sztorit hallani… 

Viccel? Én nagyon élveztem a németországi légióskodást, soha nem történt ilyen. Remek volt a bajnokság színvonala, megtanultam egy újfajta stílust, gyors röplabdát játszani. A nyelvvel voltak az elején nehézségek, de ezt a hiányosságot is sikerült orvosolni.

Most pedig Törökországban, a világ egyik legerősebb bajnokságában játszik, ráadásul új poszton, feladó-átlóként. Ezt a szezonját aligha tervezte így!

Ezt aláírom, ez az eddigi legnehezebb szezonom, de nagyon örülök annak, hogy itt vagyok, mert remek a bajnokság, az ellenfelek, és rengeteget tanulok. Valóban új pozícióba kóstoltam bele a csapattársam sérülése miatt, de most ez a feladat, itt kell a legjobbnak lennem! Rengeteg erőt ad egyébként, hogy sok barát, szurkoló a mai napig ír nekem minden bajnoki meccsem után. Biztatnak, küldik a pozitív energiát, akárcsak a válogatott mérkőzéseinket követően.

Ha már megemlítette a válogatottat: négy Európa-bajnokságon is szerepelt. Hány nagytornán láthatjuk még játszani?

Ha az Európa-bajnokságokat vesszük figyelembe, akkor egyen még biztosan szeretnék, remélem, hogy sikerül is kivívnunk a szereplés jogát.

Beszéljünk az eddigiekről: 2015, 2017, 2019 és 2021. Melyik a legemlékezetesebb?

Az első nagyon különleges marad, hisz 28 év után jutott ki oda a válogatott, s akkor a legjobb 12 között végeztünk. Ott volt számomra a legnehezebb a csapatba kerülés, rendkívül nagy volt a konkurencia. A 2017-es tornát sem éltem meg csalódásként, hisz a tizenhatos döntőben nehéz csoportunk volt, de úgy érzem, sikerült helytállnunk. A legnagyobb hiányérzetem egyértelműen a 2019-es hazai rendezésű Európa-bajnokság miatt van.

Pedig a sorsoláskor örültek a „viszonylag könnyebb” csoportnak, ráadásul létszámbővítés is történt, mégsem jött össze a továbbjutás. Mi volt az oka a vártnál gyengébb szereplésnek Budapesten, így bő két év távlatából?

Nézze, a csapat sokkal jobb formában volt, mint amilyen teljesítményt kihozott magából. Az erőnléti edzőink remek munkát végeztek. Sokan mondják, hogy nem bírtuk el nyomást, hogy ennyi néző előtt többen nem is játszottak, bénítóan hatott a hazai közönség, én azonban nem fognám erre, sokkal inkább a meccseken hiányzott valami…

2021?

Ezen az Eb-n is többre számítottunk, ami a győzelmek számát illeti, de ha szerencsével is, sikerült továbbjutni a csoportból. A világbajnok szerbek ellen belgrádi nyolcaddöntőben viszont nem okozott a csapat csalódást. Fiatal és lelkes társaság ez, sok jó szellemiségű játékossal, megtiszteltetés ennek az együttesnek a csapatkapitányának lenni.

Korábbi válogatott játékosok említették Önről, hogy rendkívül babonás. Meg tudja ezt erősíteni?

Igen, de nemcsak én! (kacagás) Nagyon sok jelenlegi és volt csapattársam is extrán babonás!

Elárul egyet?

Egyet igen, talán ezért még nem kapok ki, nem is mostani a sztori. Szóval… Vágás meccsnapon egyáltalán nincs! Se hajat, se körmöt, se semmit – ezt nagyon komolyan mondom – nem vágunk, mert elvágod a szerencsédet! És ezt bizony nagyon komolyan alá tudtuk támasztani: egyszer Dobi Edina vágta a körmét meccs előtt, szegénynek aztán nem is ment úgy a játék, ahogy szerette volna! Pedig, a „Kicsi” (Molcsányi Rita – a szerk.) megmondta neki, hogy „Edi ne vágjál, mert baj lesz”, és igaza lett…

Na, és a Szakmáry-babonák?

Még a hajgumi színe sem mindegy, maradjunk annyiban… Ezenkívül meccsnapon csak és kizárólag tésztát eszem, azt is jó 3-4 órával a meccs előtt, lehetőleg paradicsomost. Emellett még van pár „rituálém”, ezek közé tartozik, hogy minimum 10 percet pihenek délután.

A babonáiról eddig nem nagyon hallottunk, viszont aki nagy Szakmáry Gréta-rajongó, pontosan tudja, hogy a horgászat a kedvenc hobbija. Miért?

A családommal és a barátainkkal régen sokat jártunk kempingezni, akkoriban szerettem meg nagyon. Imádom a természetet, szeretek a víz mellett lenni, teljesen kikapcsol! Amikor a parton ülök, csendben, a nap süt, a szél fújdogál, s nézem a kacsákat, a hattyúkat, közben pedig várom, hogy valami a pecabotomra akadjon, az az érzés felbecsülhetetlen.

Igazi apa-lánya program: horgászni a tónál!

Egyedül is szokott horgászni, mondjuk Németországban vagy most Törökországban?

Nem, egyedül nem. De, nem azért mert nem tudnék egy 20-30 kilós ponttyal megbirkózni. Egyszerűen csak szeretem, ha ott van mellettem az Édesapám. Ez nálunk egy ilyen tipikus apa-lánya programmá vált, persze ha a tesóm, vagy Anyu is jön, annak is nagyon örülünk! Sokan azt mondják unalmas a horgászat, én viszont elképesztő módon szoktam izgulni, várni és szurkolni azért, hogy legyen már kapás! A halételeket pedig nagyon szeretem: a halászlé és a rácponty is a kedvenceim közé tartozik, a karácsonyi menü során és sokszor a születésnapomkor is az volt asztalunkon otthon.

Torta helyett?

Nem, a születésnapi édesség sosem marad el, ha otthon vagyok! Gyerekkoromban szinte mindig tortával ébresztettek ilyenkor a szüleim, ma már ez a nagy távolság miatt nem megoldható. Ettől függetlenül így is ők szoktak lenni az első köszöntőim, hisz minden évben, december 31-én már reggel fél nyolckor hívnak telefonon, hogy elmondják a jókívánságaikat! Számomra ez a legkedvesebb születésnapi ajándék.

Ma is így történt?

Természetesen, pontban fél nyolckor megcsörrent a telefonom…

Ha visszatekint az elmúlt harminc esztendőre, mindent sikerült elérnie, amit szeretett volna?

Azt hiszem, elégedett lehetek a sorsommal. Nagyon sokat tettem érte, hogy sikeres röplabdázó legyek, pedig voltak nehéz pillanatok. Még junior válogatott voltam, amikor az edzőm közölte anyukámmal, hogy belőlem nem lesz semmi, ne erőltessem a röplabdát… Hallottam én is, de nem vettem tudomást róla, s szerencsére máshogy is alakultak a dolgok, méghozzá úgy, ahogy én szerettem volna! Sokat tanultam a múltból, most pedig élvezem a légióséletet, s úgy érzem, még mindig van számomra feljebb, harminc után is!

VP