„Soha nem tett boldoggá, hogyha 30 pontot ütöttem, de nem nyert a csapat” – interjú Németh Szabolccsal a Fatum-Nyíregyháza vezetőedzőjével

Azzal aligha lehet vitatkozni, hogy játékosmúltja alapján méltó-e a Fatum-Nyíregyháza vezetőedzői posztjára Németh Szabolcs. Az elmúlt 15 év egyik legmeghatározóbb magyar férfi röplabdázója élete nagy lehetőségeként éli meg, hogy az Extraliga egyik élcsapatát irányíthatja, Hollósy László menesztése után. Németh Szabolcs a férfiválogatott szakmai stábjában is szerepet kapott az elmúlt szűk két évben, februári kinevezéséig pedig másodedzője volt a nyíregyházi női klubnak.

Újpesten vereség, aztán a Békéscsaba is legyőzte a Németh Szabolcs irányította Nyíregyházát, majd jött az első siker a napokban a Haladás ellen: nem indult könnyen a vezetőedzői pályafutása…

Az eleje szerintem nem is lehet könnyű, s ez nem csak egy új edzőre, hanem mindenkire igaz. Próbálunk egyébként egy kicsit újítani a játékon, kezdtünk kiismerhetővé válni. Remélem, hogy sikerül az eltervezett dolgokat megvalósítani. A kinevezésem egy ideiglenes megoldás a következő hónapokra, ám szeretném úgy végezni a munkámat, hogy legyen folytatás!

Mit szólt, amikor megtudta, hogy vezetőedző lesz?

Nem titkolt vágyam volt, s azért is jöttem vissza Magyarországra, hogy egyszer majd egy élvonalbeli felnőtt csapatot irányíthassak, bár megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Attól a perctől kezdve, amikor megtudtam, hogy kineveztek, óriási lendülettel vetettem bele magam a munkába. Ez a lendület természetesen korábbi szerepkörömben, másodedzőként ugyancsak megvolt bennem. A folytatásban is igyekszem a tudásom legjavát nyújtani, s a lehető legtöbbet kihozni a csapatból!

Játékosként képes volt erre, mármint a tudása legjavát nyújtani…

Máshogy nem tud egyről a kettőre jutni az ember. Valóban, mindig a maximumra törekedtem.

Hogy még messzebbre ugorjunk az időben: miért éppen a röplabdára esett a választása gyerekként?

Ennek nagyon prózai oka van: édesapám röplabdázott, majd vitte magával a bátyámat is, aztán mikor idősebb lettem, engem is. A XVIII. kerületben, ahol felnőttünk ott volt a MALÉV bázisa, így minden adott volt, hogy kipróbáljuk, kipróbáljam ezt a sportágat, és nem csak kipróbáltam, de a szerelmesévé is váltam.

Mikor indult a röplabda iránti szerelem, mikor kezdett el röplabdázni?

Messzire kell visszatekintenem, hiszen egy nagyon hosszú pályafutás van mögöttem. Emlékszem, hogy 1996 novemberében állították ki az első igazolásomat, de egy évvel előtte már ismerkedtem a röplabdával.

És mikor fogalmazódott meg Önben, hogy profi röplabdázó lesz?

A legelső mérföldkő a pályafutásomban mindenképpen az, amikor az általános iskolát befejezve Dunaújvárosba kerültem, ahol Kelemen István vezetésével egy nagyon jó akadémiai rendszer működött. Sorra hozták ide a tehetséges fiatalokat, néhány évvel korábban ifjabb Grózer György is ide került, akivel mind a mai napig jó barátok vagyunk. A MALÉV nagyon jó volt arra, hogy beleszeressek a játékba, de igazán profi körülményeket Dunaújvárosban tapasztaltam. Ahogy láttam Grózer Gyuriékat és a többi nagyszerű újvárosi röplabdást játszani, akkor döntöttem el magamban végleg, hogy ezt szeretném csinálni, hogy profi röplabdázó szeretnék lenni.

Említette, hogy felnézett Grózer Györgyre, de ki vagy kik volt(ak) a példaképe(i)?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy olyan generáció volt előttünk, akikre igazán fel lehetett nézni, gondolok itt Veres Péterre, Kántor Sándorra vagy Mészáros Dömötörre. Az ő pályafutásuk szolgált útmutatóul a fiatalabbaknak, hogyan kell egy pályafutást felépíteni. Ez akkoriban álomnak tűnt, de aztán lassan elkezdett realizálódni.

Mik voltak az első nagy sikerei?

Általában az aranyérmeket tartjuk nagy sikereknek, de nekem egy ezüstérem volt az első igazi nagy sikerem. Második felnőtt szezonomban Dunaújvárosban egy-két idősebb játékossal kiegészülve játszott a junior válogatott gerince és velük óriási fegyvertény volt a Kométa Kaposvár legyőzése az elődöntőben. Ennyi fiatallal együtt ezüstérmet szerezni felér egy aranyéremmel.

Ezután következtek a kaposvári évek, ott vált igazán profivá?

Igen, ez is olyan ugrás volt, mint a MALÉV-tól a Dunaújvároshoz igazolni. Sokkal profibb körülmények, nagyobb célok, a bajnoki és kupagyőzelmek reményében igazolták le Dávid Zoltánt, Mózer Zoltánt és engem. Emellett nagyon jól tudták azt is, hogy nekünk, ebben a kitűnő Kaposvárban játszva nagy esélyünk van a külföldi szerződést elérni.

Kaposvár után aztán jött a légiósélet, ahogy eltervezte. Hogy élte meg ezeket az éveket?

Erről álmodtam, hogy külföldre szerződjek, de az első évem Olaszországban nagyon nehéz volt, többet sírtam, mint nevettem. Míg Magyarországon belül klubot váltani egyszerűbb, mert beláthatók a távolságok, Olaszország, azon belül is Nápoly környéke nagyon messze volt. Nehéz volt, mert nem beszéltem a nyelvet, de az élet szerencsére megtanított, és szerencsére szép és hasznos tapasztalatokkal gazdagodtam.

Hány évet játszott külföldön? És melyek voltak a legnagyobb sikerei? Hogy ne csak a nehézségekről beszéljünk…

Én boldogan és büszkén tekintek vissza ezekre a nehéz évekre is, minden állomáshelyemen meg kellett küzdenem ezekkel a nehézségekkel. Szerencsére jöttek sikerek, nyertem bajnokságot, nyertem kupát: teljes a pályafutásom, nincs hiányérzetem, teljes mértékben elégedett vagyok azzal, amit elértem.

A fiatal röplabdásoknak mit üzenne a légióskodással kapcsolatban?

Semmiképpen se kövessék el azt a hibát, amit én, hogy nyelvtudás nélkül szerződnek külföldre. Ha tervezik a légióskodást, akkor feküdjenek rá a nyelvtanulásra és akkor nem lesz gondjuk már az elején sem. Jómagam már a gyermekeimet erre tanítom, hogy ne kövessék el az apjuk hibáit. A másik fontos tanácsom pedig az, hogy csak akkor igazoljanak külföldre, ha játszanak is, csak azért nem érdemes, hogy elmondhassák magukról, hogy külföldön voltak ilyen meg olyan csapatban. Ha nincsenek a pályán, visszafejlődnek.

A klubjaiban példátlan sikereket ért el, de a válogatottban az elmúlt 15-20 évben ezek a sikerek elmaradtak. Hogy látja, mi lehet ennek az oka?

Visszakanyarodnék az előző kérdéshez. Az előttünk lévő generáció tagjai (Veres Péter, Koch Róbert, Mészáros Dömötör) szinte mind külföldön játszottak és valóban játszottak, emiatt is tudtak ők utoljára Eb-n részt venni. A mi generációnkban is sokan voltunk külföldön, és sokan nem is igazán játszottak. Én is mehettem volna az akkor világhírű Cuneo csapatába Kaposvárról, de tudtam, hogy ott csak epizódszerep vár rám. Inkább olyan csapatokba igazoltam, ahol játszottam és alapember tudtam lenni. A válogatott is ezért teljesített gyengébben, mert hiába voltak sokan külföldön, de játékban annál kevesebben, nem volt meg a szükséges meccsrutin, ami a nemzetközi meccsekhez szükséges.

13 év légióskodás után tért haza…

Ha jól számolom, akkor hat különböző országban töltöttem el ezt a hosszú időt, Olaszországban, Franciaországban, vagy épp Németországban. Mikor a németeknél játszottam az egyik szezonomban két és félszer annyi ászt ütöttem, mint a második helyezett Grózer Gyuri, erre nagyon büszke vagyok. De az egyéni címekkel nem szeretek foglalkozni, sokkal inkább vagyok csapatember: ha ütöttem 30 pontot, de kikaptunk az nem tett boldoggá.

Hazatért egy szezonra Kazincbarcikára, majd a szezont követően vissza is vonult. Tudatos döntés volt?

Abszolút tudatos döntés volt. Szerencsére megadatott a lehetőség, hogy annyi év légióskodás után hazatérjek, hiszen már itthon is külföldihez hasonló szinten tudtam folytatni. A Kazincbarcika egy nagyon jó szerződést tett le elém, szakmailag is inspiráló volt, és Marek Kardossal a folytonosság is biztosítva volt. Erre rá is bólintottam, és 1+1 évre írtam alá, de már akkor is mondtam, hogy szeretnék a röplabdában tovább dolgozni, év közben már az edzőség gondolata járt a fejemben, majd jött a Nyíregyháza megkeresése több más megkeresés mellett.

Miért mégis a Nyíregyháza ajánlatát fogadta el?

Jólesett a részükről a bizalom, hiszen az edzői pályán nem tettem még le semmit az asztalra, így mindenképpen szerettem volna élni ezzel a lehetőséggel. Amit a tárgyalásokkor felvázoltak, az nagyon tetszett nekem, másrészt a feleségem révén nyíregyházi kötődésű vagyok, ott tervezünk letelepedni, így kézenfekvő volt az ajánlat elfogadása.

Adódik a kérdés: milyen egy női csapat edzőjének lenni? A pályán igazi vezér volt, csapatkapitány – hogy tudja ezt az edzősködésben megvalósítani?

Nagyon boldog vagyok itt, megtaláltam a számításomat. És valóban így van: a röplabda csapatjáték, így a csapat a legfontosabb, ezt próbálom a lányoknak átadni, hogy együtt könnyebb. Előbb csapatot kell építeni, minden más csak utána jön.

A felesége folyamatosan ott van a meccsein most is, s amikor játszott, akkor is ott ült a lelátón. Nehéz szituációkban ez komoly támaszt, segítséget jelent? 

Abszolút így van! Én nagyon büszke vagyok rá, arra, hogy folyamatosan kiáll mellettem. Nélküle nem is lenne teljes az életem és a pályafutásom. Nagyon hálás vagyok neki.