Tálas Zsuzsanna kaposvári játékosként is maradandót alkotna az Eb-n

Harmadik felnőtt Európa-bajnokságára készül az 1. MCM-Diamant Kaposvár kedden bejelentett bombaigazolása, Tálas Zsuzsanna. A magyar válogatott jelenlegi keretében még két játékos mondhatja el magáról, hogy a harmadik kontinensviadala előtt áll: Szakmáry Gréta és Liliom Rita. Tálas Zsuzsannával beszélgettünk.

Az Európa-liga Arany-divízójának harmadik fordulójában Franciaország ellen játszotta 110. mérkőzését a felnőtt válogatottban Tálas Zsuzsanna. Nevelőegyesületében, a székesfehérvári MÁV Előre csapatában édesanyja, a 28-szoros válogatott Fésüs Irén volt az edzője, aki mindmáig tanácsokkal segíti, ha kell. A Vasassal egy, a Békéscsabával két bajnoki címet szerzett, a viharsarki együttessel pedig még MEVZA-kupát is nyert. A feladójátékos az Extraliga 2018-2019-es szezonjában még a Békéscsabával szerzett bronzérmet, a következő idényben azonban a liga első osztályába frissen feljutott Kaposvár együttesét erősíti. Tálas a harmadik Európa-bajnokságára készül, amihez szerinte jó adag szerencse is kellett, hiszen jókor volt jó helyen.

− Torma Ágnes, Bardi Gyöngy és többek között Kőrös Mária nevét is lassan egy napon lehet említeni a tiéddel. Tudod, hogy miért?

− Talán azért, mert mindannyian sokszor voltunk válogatottak?

− Ez igaz, de a fent említett játékosok jó néhány Eb-n vettek részt, és a sors neked is megadhatja ugyanezt. Milyen érzés az elit klub tagja lenni?

− Nagyon megtisztelőnek érzem, igazán jó ezt hallani. Bár még fiatal vagyok, már a harmadik Európa-bajnokságomra készülhetek, és remélem nem ez lesz az utolsó. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert pont akkor indult be a játékoskarrierem, amikor a női szakágban itthon is újra megmozdult valami. A sok válogatottsághoz tehát egy jó adag szerencsére is szükségem volt, de leginkább rengeteg munkára és lemondásra.

− Fiatal korod ellenére már öt klubnál is megfordultál – ez nem sok?

− Egyáltalán nem tartom soknak. Fehérváron kezdtem, de akkor ott megszűnt a női röplabda, ezért lépnem kellett, így édesanyámmal és néhány csapattársammal együtt átmentünk a BSE-be. A BSE-t és az egy év külföldi légióskodásomat leszámítva minden klubnál, miképp a Vasasnál és a Békéscsabánál is, több évet töltöttem el. Mindenhol szerettem játszani, a klubjaimban mindig elégedettek voltak velem. Nem az a típus vagyok, aki a klubjait évről-évre váltogatja.

− Székesfehérváron az édesanyád volt a nevelőedződ is egyben. Hogyan tudtad ezt gyerekként kezelni?

− Ezt már sokan kérdezték tőlem. Gyerekként nagyon nehéz volt elkülöníteni ezt a két szerepet egymástól. Sokkal többet várt el tőlem, mint a többiektől, viszont bennem bízott a legjobban, és azóta sem volt még olyan edzőm, aki annyira bízott volna bennem, mint ő akkor. Ezt az önbizalmat mindmáig igyekszik belém táplálni. Persze ezekre csak utólag, felnőttként jön rá az ember.

− Hogyan lettél feladójátékos?

− Fehérváron és később Békéscsabán is a játék minden elemét megtanították nekünk: az ütéseket, a nyitás-fogadást, a feladást. Eleinte ütőjátékos voltam, de mindig is feladó szerettem volna lenni. Anyukám viszont azt mondta, hogy addig nem lehetek feladójátékos, amíg nem tanulom a sport és a játék iránti alázatot. Egy kis idő után megértettem, hogy miért mondta ezeket, és tízéves korom után végre feladó lehettem.

− Egyetértesz azzal a kijelentéssel, miszerint egy feladónak nagy a felelőssége?

− Teljes mértékben, sőt! Az ütőjátékosok manapság már óriási erővel ütnek, nagyon dinamikusak, és annyira kiélezett a harc közöttük, hogy a feladóknak muszáj mindig megtalálniuk a legjobb megoldást, hogy a pályán könnyű helyzetbe hozzák őket. Egy feladónak tudnia kell azt is, hogy egy adott helyzetet melyik ütő képes a legjobban megoldani. Hosszú ideig tart kitapasztalni, hogy egy csapaton belül melyik ütőjátékos milyen játékhelyzetben tudja a legtöbbet kihozni magából, és hogy egy feladó hogyan tud ebben neki segíteni. Azt kell, hogy mondjam, kulcshelyzetekben a végső döntés a feladókra hárul.

− A Vasassal és a Békéscsabával is nyertél bajnokságot és Magyar Kupát is. Mennyiben volt más ezeket megélni?

− A Vasas volt az első klubom, ahol már nem édesanyám volt az edzőm, hanem Jókay Zoltán. Az egyetem mellett jártam az edzésekre, ezért a Vasasnál elért sikerek különleges élményként maradnak meg bennem. A Békéscsabában már profi játékosként játszottam és megtanultam azt, hogyan kell professzionális szemlélettel röplabdázni, beleértve azt is, hogyan kell a pályán és a pályán kívül is viselkedni. Két egymástól teljesen eltérő helyzet volt, de mindkettő nagyon közel áll a szívemhez.

− Kétezer-tizenötben kerültél Békéscsabára, és egy szezon kivételével három idényt is ott töltöttél. Mi volt az, ami ott tartott téged?

− A profi szemlélet. Ha valaki ide jön játszani, tényleg profivá tud válni, mert adottak a körülmények, beleértve a szakmai stábot, a klubvezetést, a várost és a közönséget is. Röplabdásként itt játszani egy utánozhatatlan élmény, kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer élje át ezt.

− Mesélj egy kicsit az egyéves lengyelországi kitérődről. Hogyan kerültél oda, miért mentél vissza Békéscsabára?

− Mindenféleképpen ki akartam magam próbálni külföldön is, és a Szasa Nedeljkovics-féle időszakból olyan sokat merítettem, hogy úgy éreztem, készen állok a légióskodásra. Sokat tanultam a Lengyelországban eltöltött egy év alatt, például azt, hogyan kell önállónak lenni és egy másik kultúrába beilleszkedni. Miután lejárt a szerződésem, nem volt más külföldi ajánlatom, viszont a Békéscsaba újra megkeresett, és mivel már jól ismertük egymást, újra hazajöttem. Döntésemben az Eb is nagy szerepet játszott, mert fontosnak tartottam, hogy olyan helyen játsszak, ahol bíznak bennem, és ahol elég játéklehetőséget kapok arra, hogy felépítsem magam.

− Vannak olyan játékosok a válogatottban, aki kifejezetten itthon szeretnek játszani, és vannak olyanok, akik inkább külföldön. Te hova sorolod magad?

− Jelenleg a Magyarországon játszók közé. Több minden ideköt, a párom Magyarországon futballozik, és a játékos-pályafutásom után is itthon képzelem el az életemet. A következő pár évben még Magyarországon szeretnék játszani, de azt sem tartom kizártnak, hogy külföldre megyek, de csak akkor, ha egy másik klubtól visszautasíthatatlan ajánlatot kapok. Remélem, hogy erre lesz lehetőségem, de ehhez még nagyon sokat kell dolgoznom, mert ezen a poszton, ahol én játszom, magyarként nagyon nehéz külföldi csapathoz szerződni.

Tálas Zsuzsanna (balra) az Eb-n is örülni akar

− Sándor Reniék a Bundesligában már elkezdték kitaposni az utat a magyar játékosoknak…

− Köszönet jár nekik ezért, hiszen jó hírét vitték a magyar röplabdának Németországban, ami sok fiatal magyar tehetség számára követendő példa. Itthon mind játéktudásban, mind mentalitásban nagyon sokat tesznek hozzá a válogatott játékához. El kell ismerni, a Stuttgart és a Schwerin is meghatározó játékerőt képvisel Európában. Mégis, én nem feltétlenül a német bajnokság miatt hagynám el az országot.

− Kint voltál két Eb-n is, milyen hasznos tapasztalatokat szereztél ezeken a tornákon?

− Hűha, ez nem könnyű kérdés! Inkább úgy fogalmaznék, hogy az Eb-n tapasztaltam meg először, milyen az, amikor a különböző klubok játékosai és szurkolói nem egymás ellen, hanem egymásért küzdenek és szorítanak. Még most is kiráz a hideg, amikor erre gondolok.

− Jelenleg Bleicher Rékával és Bagyinka Fannival hárman vagytok feladók a bő keretben, és te vagy a legrutinosabb. Nem szokták Fanniék kikérni a véleményedet?

Segíteni ugyan szoktam nekik, de a véleményemet nem szokták kikérni. Nincs is szükségük rá, mert egyrészt Jan De Brandt mindenben segít nekik, másrészt nekik is van már annyi tapasztalatuk és rutinjuk, hogy egyedül is el tudjanak boldogulni a pályán.

Márványkövi Ferenc